Nézem azt a kérgesebb embert.
Ha nem tudnám, hogy lengyel,
azt hinném, hogy az ugodi meszest látom.
Minden búcsú előtt megjelent Iszkázon.
- Meszet vegyenek asszonyok! Meszet!
80 huszár (magyar film)

Mészégetés

A mészégetés alapanyaga a mészkő (kalciumkarbonát), mely apró kalcitkristályokból áll. Ez 900-1000 C°-on történő hevítés hatására szén-dioxidra és kalciumoxidra esik szét:

A széndioxid légnemű, távozik, és visszamarad a szilárd halmazállapotú calciumoxid, az égetett mész. Az égetés során 1 kg kőből kb. 0,5 kg mész lesz.

Az égetett mész víz hozzáadáskor kalcium-hidroxiddá (oltott mész) alakul:

Az oltott mész a levegő széndioxidját megköti, visszaalakul kalcium-karbonáttá és közben víz szabadul fel:

Az ugod környéki mészkőtípusok közül használták a felsőtriász korú, tömött, legfeljebb kalciterekkel és repedésekkel átjárt dachsteini mészkövet (szárhegyi, ma is működő bánya), és a felsőkréta korú ugodi mészkövet (szárhegyi hátsó, megszűnt bánya; Tevelhegy; Durrogóstető - a hegy nevét annak köszönheti, az itt található mészkő égetés közben pattogott, durrogott).

Magyarországról az első írásos adat 1625-ből van arra, hogy a mészégetés szabályozott iparág. Az írások jókora része azonban arról tanuskodik, hogy a mészégetést a paraszti foglalkozáshoz sorolják, s mint ilyen szabályozatlan. Ilyen volt a helyzet Ugodon is, ahol a meszesek a mész árának egy részét árendában a földesúrnak szolgáltatták. Az Esterházy-család egymást követő tagjai igyekeztek jobbágyaikat a földművelésre visszaszorítani, de azok ragaszkodtak a mészégetéshez, elsősorban a pénzjövedelem miatt. Ezután a földesúrnak nem maradt más, mint a jövedelem minél nagyobb részét megszerezni tőlük, ami pereskedések sorához vezetett.

Kisipari mészégetés

A mészégetéshez szükséges követ és fát a jobbágyok csak a grófi uradalomból szerezhették be, hiszen saját földjük nem volt. Veszprém megye nemesi közgyűlése határozata szerint: Ahol erdő vagyon, ottan az jobbágyok egyedül magok szükségekre dűlt és száraz fábul, hogyha pedig az nem találhatnék nyersbül is (kivévén mind az-által Mak vagy gyümülcs termő fákat) tűzre való faizás szabad legyen. Ez azonban az ipari faanyagra nem vonatkozott.

Egy 1754-ben kelt irat a következőt tartalmazza: Hatodszor: Esztendőnek forgása alatt mészégetésre sok erdeje vágattatik le a Ml-gos Uraságnak, ma is a régi mód szerént egész esztendőnek forgása alatt öt Száz mérő (német eredetű száraz űrmérték. A bécsi mérő 1689-1756 között 45,79 l; 34,34 kg.) meszet fognak a Ml-gos Uraságnak épületéhez hozni, meg is oltani, ha pedig többet hoznak, minden kemencét fog Ml-gos Uraság fizetni öt forintokat (1752-ben egy borjú ára 15 forint körül volt.).

A közbirtokosság megalakulása után változott a helyzet, hiszen az uradalmi földektől különválasztották a falu tulajdonában lévő földeket, így a jobbágyközösség kapott erdőt is. Ekkor lett igazán elterjedt foglalkozás a mészégetés. Az ugodiak nagy része csak az állatai és saját megélhetésére termelt gabonát és takarmányt, ereje nagy részét a mészégetésre fordította. A közbirtokosság kőbányájából megkapta a követ, csak ki kellett fejteni. A bánya közelében egymástól 3-8 m távolságra gödörkemencék tucatjaiban égették a meszet. Ezek nyomai sok helyen még ma is láthatók (például a Tűzköves hegyen és környékén). Volt, akinek saját földjén volt a kemencéje, volt, aki bérelte a helyét. Az évi bér általában 1 q búza volt. A kemencéket legtöbbször saját maguk készítették, néha napszámosokkal építtették.

A kisipari égetés során gödör- és padkás kemencékben történt. A munkafolyamat során szükség volt egy kőhányó emberre, aki a bányában dolgozott és egy favágóra, aki a fát biztosította, és égette a meszet. A fejtés kézi erővel történt: a mészkő felszínén repedéseket kerestek, ebbe kovács által készített vasékeket vertek 6-8 kg-os kalapáccsal, majd a kilazult tömböt vasrúddal kifordították és csákánnyal, kalapáccsal apróbb darabokra törték. A kész követ lovas szekéren szállították az égetés helyére.

Eleinte csak gödörkemencéket használtak. Ennek készítésekor 2 m mély gödröt ástak, általában domboldalba. Kerülete a felszínen 1,2 m, lefelé haladva kibővítették, így tejesfazékhoz hasonló alakot kapott. Alul olyan széles volt, hogy az 1 m hosszú hasábfát kényelmesen elhelyezhették benne. Ezután a domboldal felé eső oldalon elkészítették a fűtőlyukat, mely a fűtőkonyhába nyílt, innen rakták a fát a kemencébe. Berakáskor először vékony fát raktak a gödörbe, erre egyre vastagabbat, egészen a talajszintig. A talajszinten a kemence szája köré régebbi égetések során összesült földet-követ-agyagot (muszakő) raktak, majd erre kúpalakban a mészkövet. A kúpot szalmával takarták le, majd erre vízzel gyúrhatóvá tett agyaggal tapasztott muszakő került. Erre azért volt szükség, hogy az égetés során összeeső kő fölött ne szakadjon be a kupola, ugyanis a musza megtartotta. A tapasztást bottal kilyuggatták, hogy az égetés során a füst távozhasson, és ezeken a lyukakon át figyelték azt is, hogy mikor kész az égetés. A kemence berakása után következett az égetés. A begyújtott kemencét rőzsével, hulladékfával, rönkfával, tuskóval fűtötték. Felül a szél irányába szélfogót (árnyékot) tettek, hogy a szél ne zavarja az égést. Ez készülhetett vesszőfonásból, deszkából, az újabb időben fémlemezből. Addig fűtötték a kemencét, míg a mészkő nem ragyogott, mint az arany. Ez a begyújtás után 12-15 órával következett be. Egy gödörkemencében egyszerre 10-12 q meszet tudtak kiégetni. A tüzelés nagy figyelmet követelt, mert ha hamuval és parázzsal feltelt a gödör, nem tudták folytatni az égetést. A parazsat és salakot pedig csak a kemence teljes kihűlése és a mész leszedése után tudták eltávolítani. A gödörkemence széle égetés során mindig betöredezett, beomlott. Igaz, így minden alakalommal több követ tudtak rárakni, de 3-4 égetés után annyira kitágult, hogy új kemencét kellett készíteni.

Ugodon az első világháború után jelent meg a padkás kemence (tót-kemencének is nevezték), melyet a Bakony keletibb részén már korábban is ismertek. Belsejét eleinte tűzálló téglával, majd samottal rakták ki. Ugodon a Csapáson már mind samottból épített kemencék voltak, mert drágább ugyan, de tovább használható, mint a tűzálló téglával kirakottak.

Ez a kemence szintén 2 m mély, de belső tere különbözik a gödörkemencétől. Lefelé ugyanis nem szélesedik ki, de a fenekétől felfelé 0,5-1 m magasan elkészítik a padkáját (más néven pandóját), amire az égetendő mészkövet felrakják. A kemence első részén van a tűzhúzó lyuk (alul) és a fűtőlyuk (felül), ezeket együtt a kemence torkának nevezik. Az előtte lévő térséget itt is fűtőkonyhának nevezik. A padkás kemence megrakásához 2 kocsi, azaz körülbelül 24 q kő kellett. Ebből lett kb. 12 q mész. Égetéséhez kb. 6 m3 fa kellett. A kemence berakását azzal kezdték, hogy 1 m³ ölfával berakták (betuskózták). Alulra, a fűtőlyukhoz aprófát, szalmát tettek, hogy az ölfa könnyebben meggyulladjon. Ezután következett a mészkő berakása. A megfelelően előkészített követ a padkára rakták boltívesen: az alsó sor a kemence falához, a következő 4-5 cm-el beljebb és így tovább. Háromféle követ használtak. a legnagyobb a belsőkő, a kutyafejű vagy foglaló (ez tartja a belsőt, hogy ne dűljön be, és a külső, mely a legapróbb. Ennél a kemencetípusnál a föld felszíne fölé csak 60-70 cm-re magasodott a kupola. A kupolát muszakövek szegélyezték, ezek tartották a gödörkemencénél használthoz hasonló tapaszt. Égetés során a kiégett agyagtapasztás és a mész között 10-15 cm-es rés keletkezett. Ezt a kemencét is szélfogókkal rakták körül. Az 1940-es évekig ehhez gyékényt használtak (Pápán, vagy mészeladás közben Bősárkányban szerezték be), ez néhány évig volt használható. Ezt vaslemez váltotta fel (árnyékpléh). Egy kemencéhez általában 4 árnyékot használtak, amit a kupolától 1-1,5 m távolságban állítottak fel. A berakás és a szélfogók elhelyezése után történt meg a begyújtás. A berakott tuskók 2-3 óra alatt égtek el, miközben felmelegítették a kemencét és a követ. A továbbiakban általában félóránként kellett rakni a tüzet. Tűzvellával igazították a fát a tűztérnek arra a részére, ahova a megfelelő hőmérséklet fenntartásához szükséges volt. A lehullott parazsat és hamut a tűzhúzó lyukon át távolították el. Égés közben a tapasztás lyukain távozó füst eleinte fekete volt, majd világosabb és egyre kevesebb lett, végül csak lángok csaptak ki a lyukakon. Ekkor lett kész az égetés. Ez a begyújtás után 10-12 órával következett be. Az égetés után a levegő hőmérsékletétől függően 4-8 órát kellett várni, mire a kemence kihűlt. Ekkor levették a tapaszt és elkezdték kiszedni a meszet. A kiszedést a kúp tetején kezdték, onnan haladtak lefelé. A kiszedett meszet azonnal vaslemezzel bélelt lovaskocsiba rakták. A vaslemez megakadályozta a mész kiszóródását és egyben a kocsi farészeinek meggyulladását is. A kiszedés után azonnal kezdhették újrarakni, ami nagy előny volt a tisztítást igénylő gödörkemencéhez képest.

Az égetett meszet kétlovas szekereken hordták szét a Dunántúl északi részén. Egy rakomány 13-15 q volt. Hétköznap indultak útnak, aki mégis vasárnap ment, az megkerülte a falut, hogy ne vegyék észre. Legtöbbször többnapos útra indultak, de 1-2 napos mindenképpen volt egy forduló. Számon tartották a távoli faluk búcsúit is, mindig olyankor mentek, mert a búcsú előtti meszelések, háztatarozások igényelték a meszet. Több útvonaluk is volt. Néhány ezek közül:
Sopron felé: Ugod - Béb - Nagygyimót - Pápa - Nagyacsád - Nagygörzsöny - Egyházaskesző - Kemenesszentpéter - Vág - Páli - Vadosfa - Mihályi - Kisfalud - Himód - Hövej - Vitnyéd - Agyagosszergény - Sarród - Lovő - Und. Innen visszafelé: Lövő - Csapod - Beled - Páli - Vág - Szany - Marcaltő - Malomsok - Csikvánd - Gyarmat - Takácsi - Pápa - Nagygyimót - Béb - Ugod.

Győr felé: Ugod - Csót - Vanyola - Lovászpatona - Gyömöre - Tét - Győrszemere - Ménfőcsanak - Győr - Győrújfalu - Győrzámoly - Győrladamér - Dunaszeg - Dunaszentpál - Ásványráró - Hédervár - Darnózseli - Magyarkimle - Horvátkimle. Vissza: Magyaróvár - Lébény - Győrsövényháza - Bezi - Fehértó - Markotabödöge - Cokóháza - Rábcakapi - Bősárkány - Barkacs - Bágyogszovát - Bodóhely - Rábacsécsény - Rábaszentmihály - Kisbabót - Rábaszentmiklós - Mórichida - Csikvánd - Gecse - Vaszar - Csót - Ugod.

A Somló felé: Ugod - Homokbödöge - Nagytevel - Adásztevel - Pápa - Kéttornyúlak - Dáka - Nagyalásony - Dabrony - Vid - Somlóvecse - Somlószőllős - Kiscsősz - Kispirit - Csögle - Adorjánháza. Vissza: Celldömölk - Nemesszalók - Vinár - Mihályháza - Békás - Mezőlak - Borsosgyőr - Pápa - Adásztevel - Nagytevel - Homokbödöge - Ugod.

A mészeladás legnagyobb szezonja a tavasz elején volt, mert ilyenkor meszelték a házakat és kemencéket, valamint minden faluban a búcsú ideje. Az útra indulók élelmet vittek magukkal, esténként beszálló kocsmákban kerestek maguknak és fogatuknak nyugalmat. Előfordult, hogy családoknál éjszakáztak, ilyenkor a szállásért mésszel fizettek.

A mész eladási árát a távolság határozta meg: az 1930-as években 30 km-es távolságig 4 fillért, távolabb 6 fillért kértek egy kg mészért. Még nagyobb távolságban előfordult 8 filléres ár is. 1928-40 közt hatóságilag szabták meg az árat mázsánként 24 pengőben, ami még az előállítási költséget is alig fedezte. A csendőrök ellenőrizték a vásárt, akadt rá példa, hogy a meszet árdrágítás címén elkobozták. A háború utáni infláció idején tojásért, búzáért, egyéb áruért adták, nem pénzért.

A mészgyár működése

A Dunántúli Mész- és Téglagyárak Rt. 1907-ben 50 éves szerződést kötött a községgel, miszerint a vasútállomás mellett mészégető üzemet építenek és üzemeltetnek. A mészégetés alapanyagát a Szár-hegy ma is működő bányája adta.

A kőbányában a kő fejtése robbantással történt. Magyarországon a kőbányászatban a robbantásos fejtés csak a XX. században terjedt el. A robbantási folyamat első lépése a robbanóanyag elhelyezésére szolgáló lyuk elkészítése volt, ami eleinte kézi erővel történt. A fúrólyuk elkészítésénél figyelembe kell venni a mészkőpadok elhelyezkedését, azok dőlését, a benne látható repedéseket, üregeket. Ahova fúrni akartak, ott előbb placcot alakítottak ki, ami abból állt, hogy a bányafal tetejéről eltakarították a földet, törmeléket.

A kézi erővel történő fúráshoz két ember kell: egyik tartja a fúrószárat, a másik üti. A fúrást 1 m hosszú szárral kezdték . A tartó munkás minden ütés után egy negyed fordulatot fordított a száron, mielőtt társa a 4 kg-os kalapáccsal ismét ráütött. A munka lassú és fárasztó volt, ezerszer is rá kellett ütni a szár végére, hogy 10 cm-t haladjon lefelé. A fúrás közben a lyukban képződött kőport pormerővel (kaparóvas) távolították el. Ezzel a módszerrel csak az első 50 cm-t mélyítették, utána a stocoló fúrás, a zöcskölés következett. A zöcskölő 3 m hosszú szerszám volt, melyet két ember tartott és ütött a lyukba. Fontos volt, hogy a két ember jól együttműködjön, összeszokott legyen. A 3 m-es után 4, majd 5 m-es zöcskölőt használtak. A szárhegyi kőben három embernek egy hétig is eltartott az 5 méteres lyuk kifúrása. Fúrás közben a fúró néha idegen anyagot (agyagbetelepülés, kőtörmelékes pad) ért el. Ezt az ugodiak úgy mondták, lázt ért. Ilyenkor a fúró eltért a helyes iránytól, ezért egy robbanóanyag rudat elrobbantottak benne, ez kitágította a lyukat, és ezután a fúró megtalálta a helyes irányt. Fúráshoz használatos volt a 4 élű, úgynevezett csillagfúró is. Ez kavicsos rétegeknél, lázaknál sem szorult be, mégsem szívesen használták, mert lassabban ment vele a munka.

A gépi fúrást csak 1925-től alkalmazták. A gépi fúrás is 1 m hosszú kezdőszárral indult, majd egyre hosszabbakra cserélték. Ezzel a módszerrel egy 6 m mély lyuk fúrása csak 2 órát vett igénybe. Ugodon nem volt fúrógép, szükség esetén Bakonybélből hozták át. Két géppel dolgoztak, ezeket kompresszor látta el sűrített levegővel, ami a gépeket hajtotta. Robbantás után ugyanez a kompresszor üzemeltette a nagyobb kövek széttöréséhez használt digicset is.

A géppel kétféle fúrást végeztek: tetőfúrást és lábfúrást. A tetőfúrás ugyan úgy függőlegesen, a bányafal tetejéről mélyül, mint a kézifúrás esetében. A lábfúrásnál a lyuk iránya vízszintes, vagy ahhoz közeli. Ebben az esetben 4-5 m hosszú pallót fektettek le és azon csúsztatták a fúrót. Egy ember a pallóra ült és lábbal nyomta a fúrógépet, a másik ennek a hátának támaszkodva segítette.

Akár kézi, akár gépi fúrást végeztek, utána az előrobbantás (smirolás) következett. Ez általában 10 lyuk lefúrása után történt meg. Ennek első szakasza a töltés. Az 5 m mély fúrólyukba előbb 8 db 10 dkg-os robbanóanyagpatront (paxitot) tettek, melyeket tömőrúddal nyomtak le. Ezután következett a kilencedik patron, melyet gyutaccsal láttak el, ehhez csatlakozott a lyuk szájáig vezető gyújtózsinór, majd egy tizediket tettek be szintén gyutacs nélkül. Erre azért volt szükség, hogyha valami okból ki kellene szedni a megtöltött lyukból a robbanóanyagot, ne azt érjék el először, amelyikben gyutacs van. Ezután a lyukat homokkal töltötték fel, ez volt a fojtás. A gyújtózsinórt a lyuk szájánál gyújtották meg. Ez elől a robbantás elől nem mentek el messzire, mert nem tartották veszélyesnek. Az 1kg paxit csak a lyuk alsó 1 méterét tágította ki. A porrá zúzott kőanyagot és a fojtást a lyuk száján át a nyomás kifújta. Ezt a műveletet még kétszer ismételték meg, mindig annyi robbanóanyagot rakva a lyuk kitágult alsó szakaszába, amennyi belefért. A harmadik alkalommal ez már 5-6 kg volt. Ennél már fedezéket kerestek, a robbantáskor már mozgott a föld, rázkódott a kő, ami később lerobbantásra került. Ennek a harmadik robbantásnak az eredményeképpen már 0,5 m átmérőjűre tágult a lyuk alsó métere. A negyedik robbantás volt a lerobbantás (fejer). Ehhez kb. 20 kg robbanóanyagot, 2 gyújtózsinórral ellátott gyutacsot használtak. A fúrólyuk eldeformálódásától függően különböző helyekre tették a gyutacsokat. Ez a robbanóanyag-mennyiség felért a felszíntől számított negyedik méterig, ahol elszűkült a lyuk. Mikor ezzel végeztek, papírt tömtek rá, majd ezt is homokkal fojtották le. A gyújtózsinór meggyújtása előtt kürtszó jelezte a robbantást, és háromszor kiáltották: Vigyázat! Robbantás!. A zsinór meggyújtása után 6 perccel következett be a robbanás.

A lerobbantott kő különböző nagyságokban ért le a bányaudvarra. Az 1 m³-nél nagyobb darabokat további robbantással (a szikla felületére agyaggal erősített 1-2 patronnal), a kisebbeket nagykalapáccsal törték kézzel rakodható méretűvé. A robbantás után a meglazult, de le nem zuhant követ, mely az alatta dolgozókat veszélyeztette, a repedésekbe tett robbanóanyaggal robbantották le, a kisebb darabokat vasrúddal (spejcerrel) lökdösték le. Ezt nevezték rámolásnak.

A felaprított kőből az égetésre alkalmasat kézzel rakták a bányaudvarra bevezető vágányokon álló csillékbe. Az égetésre alkalmas anyagot is szétválogatták. Külön került az útépítésre-karbantartásra való, dolomitos kő. Az ezután fennmaradó sifrát is kiválogatták. A válogatásban szállítószalag és kőtörő is segített.

Az égetésre alkalmas kő zöme az ugodi állomás mellet működő mészgyárba került. Az üzem közvetlenül a vasút mellé épült, az állomásról külön vágány vezetett ide, hogy a kiégetett mész és az égetéshez szükséges szén rakodása minél könnyebben történhessen. Az üzem egykori területét még évtizedekkel annak megszűnése után is Mésztelepnek nevezték. A követ 4 km hosszú üzemi vasút szállította. Folyamatosan 30-40 csille mozgott a pályán, a bányától a mai sportpályáig motormozdony, onnan lófogat húzta őket. Egy csille 1,5 m³ űrtartalmú volt.

A bányából csilléken érkező kő sorsa itt kettévált. Az útépítésre szánt egyenesen a vagonokba került, a mészégetésre való a kőtörőre került, ami apróra törte. Innen kanalas szerkezet a rostára vitte, ami méret szerint osztályozta. Az apró kő, a zúzalék az útépítésre szánt vagonokba került.

Az égetésre szánt követ háromnegyedes csille vitte drótkötélen az aknakemence beöntő nyílásához, ami 25 m magasan volt. A beöntött kő 20 métert esett. A kemencének alul 4 fűtőlyukja volt. A kemencét fával gyújtották be, aztán szénnel fűtötték, mert az olcsóbb volt.

A kő 3 m magasan égett mésszé, fölötte melegedett. Minden 4 órában lehetett kihúzni az égett meszet, egyszerre 32-33 q-t. A kihúzott mész helyére leszállt a toronyban fölötte lévő, felmelegedett kő. Ezzel a módszerrel éjjel-nappal folyamatosan dolgozott a mészgyár. A kihúzott mész a vagonokba került.

A gyár és a bánya folyamatosan 60-70 embert foglalkoztatott, de például 1933-34-ben egyszerre 300 dolgozója volt. A gyári mész olcsóbb volt, de a kisüzemi jobb minőségű. A gyár a második világháború végéig működött, a front átvonulása idején felrobbantották. A megmaradt, erősen romos épületeket az 1950-es években bontották le. Az üzem leállítása után felszedték a síneket, ma már csak nyomvonala vehető észre néhol.

A termelőszövetkezeti mészégetés

Az 1950-es években a kisüzemi mészégetés is megszünt, csak mikor a három ugodi termelőszövetkezet (Úttörő, Szabadság, Dózsa) Szabadság néven egyesült, a Csapáson három hagyományos (padkás) kemencét helyeztek üzembe. Később ezeket a bánya közelébe telepítették, mert az égetéshez ebben az időben használni kezdett gumihulladék borzalmas füstje zavarta a falu életét.

A csapási kemencék a régi padkás kemencéktől eltérő szerkezetűek voltak. Ugyanis bennük a padka alatt kb. 15 cm-el egy rostélyt helyeztek el. A kemencét boltívesen építették meg téglából, a tapasz helyett 8 kémény biztosította a füst távozását. A követ a kemence elején lévő nyíláson át rakták be, a kész meszet is itt szedték ki. A nyílást begyújtás előtt téglával berakták, csak a tűzhúzó lyukat hagyták ki, ahol tüzeltek is, a lehulló hamut is eltávolították. Ez a kemence nagyobb befogadóképességű volt a régi padkás kemencéknél, egyszerre 90-100 q meszet lehetett benne kiégetni.

Mikor a Csapásról a kőbánya közelébe költöztek, ott szintén három hagyományos és egy hevesi kemencében kezdtek termelni. A hevesi kemence teljes egészében a föld felett volt. Berakása hasonlóan történt a hagyományoshoz. Átmérője 3 méter, magassága 2 méter. Szalmával nem fedték, csak sározták, muszakővel sem rakták körbe. Szélfogót sem alkalmaztak. A hevesi kemencében az égetés 48 óra, az égetett mész 6-8 óra alatt hül ki, egyszerre 180 q meszet égettek benne. Tüzelés közben, melyet a berakáskor hagyott nyíláson át végeztek, csak a második nap kellett őrizni a kemencét. 1972-ben még egy hevesi kemencét építettek, ezután az öt kemence évi 170-200 vagon meszet adott.

Huszárokelőpusztán is folyt mészégetés az 1960-70-es években, itt négy hevesi kemence dolgozott, Borsod megyéből érkezett mészégetők dolgoztak velük. Ezeknek a kemencéknek a padkája és első része samottból készült, ugyanis ezek a részek mennek leghamarabb tönkre. Egy padka átlag egy évig tart ki. Berakáshoz kétféle követ használtak: a fal mellé apróbb, beljebb nagyobb darabokat tettek. Boltozatosan rakták meg, majd a tetejét apróbb kövekkel fejezték be, és az egészet sározták. A levegőző nyílásokat kézzel fúrták.

Ugodi meszes kifejezések:

Adu (odu): a kőben fúrás közben elért természetes üreg. A fúrót eltérítette a helyes irányból.

Árnyék (szélfogó): Gyékényből, vesszőfonásból, deszkából vagy fémlemezből készített lap, amelyet a kiskemencés égetéskor a kemence köré raktak, hogy a szél ne zavarja a tüzet. A szél felöli irányba tették.

Bunkózás: a kőbányában lerobbantott kődarabok nagykalapáccsal történő szétverése.

Digics: sűrített levegővel működő szerszám, amely a követ kisebb darabokra töri.

Elcsal: fúrás közben a fúró idegen réteget ér, és abban eltér a helyes iránytól.

Ér: nyílás a kőben, amelybe az éket beverhetik.

Fejer (lerobbantás): a német das Feuer = tűz kifejezésből ered, amit a robbantás előtt kiáltottak. A robbantássorozat befejező mozzanata, mikor a robbantás végén a kő a bányaudvarra kerül.

Fujtás (fojtás): a robbantólyukba töltött robbanóanyag fölé öntött homok.

Fülel a kemence: ha nem egyenletesen rakták a tüzet, akkor csinálta a kemence.

Fűtőkonyha: az égetőkemence előtti terület, a fűtőanyagot innen rakják a kemencébe.

Lábsic: újrarobbantás. Akkor végezték, ha a bányafal köve csak részben omlott le, és a fennmaradt, megrepedezett kőtömeget új robbantással kellett leomlasztani. A magyar láb és a német der Sitz = ülés, székhely összerakása.

Láz: a fúrás közben a fúró útjába került idegen réteg.

Lerobbantás: ld. fejer

Musza: az előző égetések során összeégett föld, kő, mész.

Odu: ld. adu.

Placc: a német der Platz = hely szóból ered, a fúráshoz előkészített terület. Nyilvánvalóan idegen átvétel.

Rámolás: a bányafalon függőben maradt kövek lelökdösése a robbantás után.

Sifra: égetésre nem való apró, agyaggal kevert kő.

Smér: robbantás. A német der Schmer = háj szó átvétele. A lerobbnatásra szánt 'háj'réteg eltávolítása.

Smirolás: előrobbantás.

Stocoló: (Zöcskölő) kézifúró. A német der Stoss = taszítás, lökés átvétele. A fúrás módjára utal.

Sukk: mértékegység. Nyújtott hüvelykujjú ököl hossza a tenyéréltől a hüvelykujj végéig. Egyénenként változó. Ezt a mértékegységet használja Fekete István Hajnal Badányban című regényében.

Sütik a követ: égetik a meszet.

Szélfogó: ld. árnyék.

Szilatol: apró darabokra vág.

Szilet kő: apró kő.

Zöcskölés: fúrás a stocoló, vagy zöcskölő fúróval.

Írta: ifj. Wenczel István

Felhasznált irodalom: Kecskés József: Az ugodi mészégetés Veszprém megyei honismereti tanulmányok, Veszprém, 1976